3. (full) Unconditionally

Először is boldog karácsonyt kívánnék minden drága 

Kevinemnek 

Nagyon, nagyon, nagyon hosszú idő után elkészült a teljes 3. rész.

Noh de ami most a legfontosabb...

Igazán boldog szülinapot kívánnék Louisnak... az életemnek.

"1. a mosolya
2. a hangja
3. ahogy felhúzza az orrát, amikor nevet
4. ahogy tartja a mikrofont
5. a humorérzéke
6. a kócos haja
7. ahogy fogja a hasát, miközben énekel
8. a nevetése
9. a letisztult személyisége
10. hogy olyan sokat törődik a családjával
11. ahogy táncol
12. csodálatosan bánik a gyerekekkel
13. a pimaszsága
14. a divatérzéke
15. mikor hülye fejeket vág
16. mikor felhajtja a nadrágját és nem visel zoknit
17. ahogy vigyáz a fiúkra
18. télen, mikor kényelmes pulcsit és sapkákat visel
19. az ostoba viccei
20. mikor nagyon büszke ránk és káromkodik a tweetjeiben
21. szerény maradt és nem szállt el ebben a 3 évben
22. és a 22. ok, amiért szeretem Louis William Tomlinson-t, hogy ismerhetem"

köszönöm, hogy vagy nekem.!

Igen.. azt hiszem most jön a rossz rész... Próbálkozom fenntartani egyszerre két blogot, de nagyon nehéz..

És elég valószínű, hogy ez lesz az, ahová ritkán hozok majd új részt.

Tényleg nagyon nehéz döntés... Igyekszem azért. Szóval... ebben a részben talán zavaró lehet a sok 

párbeszéd. Valahogy ilyen lett. 

u.i.:hagyj nyomot magad után, és örülnék néhány igazán tartalmas kominak.
(SZÓLJATOK, HA HIBÁT TALÁLTOK. MOST NEM OLVASTAM ÁT)

                                                       .Csenge.

Unconditionally

- Harry... n-nem fog menni. - nyögtem.

 - Megértem. - kúszott mellém, így egészen közelről szegeződött rám a csillogó szempár.

 - Találunk megoldást..találnunk kell megoldást. - nyöszörögtem.

 - Bízom benned.

Peharapta alsóajkát, s az arcom fürkészte. Éreztem magamon forró leheletét, bár tudtam, hogy képtelenség. Egy teljes percre átadtam magam a pillanatnak. Az övé voltam. Kábának éreztem magam. Zsibbadt kezem kimozdítottam tartóoszlopi mivoltából, hogy finoman hófehér arcára helyezhessem. Néhány másodperc alatt valami egészen megmagyarázhatatlan történt. Kezeim nyomán felszívódtak a gázolás okozta parányi sebek és egyéb zúzódások. Most először igazán éreztem őt, akárcsak egy hús - vér fiút. 

 - Styles, azt hiszem...

 - Érzel, igaz? - csillantak fel egyszerre zöld íriszei.

 - I - igen. - suttogtam.

Lágyan lehunyta szemét, és felém közelített. Kissé vonakodva engedtem a csábításnak. Telt ajkait lágyan rám tapasztotta. Gyomrom bizseregni kezdett, mintha ezer pillangó akarna kitörni legbelülről. Kezemmel kócos, göndör fürtjei közé túrtam, még a másik egyre piruló arcán cikázott. Nem akartam... nem akartam, hogy véget érjen ez a pillanat. Képtelen voltam elengedni. Karjai erősen körülölelték a testem. Nem engedett a szorításból, még inkább magához húzott. Élvezte, hogy ténylegesen megérinthet és érezhet. Mondhatni felfoghatatlan...

 - Stop, Styles. - mosolyodtam csókunkba.

Lágyan mellére döntöttem homlokom. Éreztem, ahogyan hevesen kapkodja a levegőt. Halványan elmosolyodott, majd lágy puszit lehelt homlokomra.

 - M - mért hívsz Styles - nak? 

 - Fogalmam sincs.. um, ha gondolod.. 

 - Nem. Ne hagyd abba. Szexi. - kúszott széles mosoly tejfehér arcára.

Végigsimította a karom, majd felkelt az ágyról. A fiú lassan oldalra billentette fejét, majd szóra nyitotta ajkait.

-         Mennem kell, Ali. Sajnálom. – mondta.

-         Ugyan… hova lehetséges, hogy hivatalos légy, így… szellem ként. –nyögtem.

Parányit megrázta fejét.

-         Ha azt akarod, hogy legyen védelmed, nekem…nekem el kell mennem. – hajtotta tekintetét a földre, majd egy apróbb sóhajtás hagyta el ajkát.

Néhány lépést hátrált, s eltűnt, oszladozó fényt hagyva maga után.  Tágult íriszekkel fixíroztam a csillámló levegőt. Nem először távozott a szemem előtt számomra mégis felfoghatatlan a tény, miszerint ő csak szellem. Felkeltem az ágyról és ’ ha neki is megy, nekem is menni fog ’ alapon a falnak indultam, ám csalódnom kellett. Nem… a baleset során nem tettem szert semmiféle szuper képességre. Hiszen én élek és teljesen reális vagyok, ellenben vele. Érzek dolgokat, ellenben vele. Nekem igenis fáj, ha nekimegyek a falnak, ellenben vele. Hogyan is gondoltam. Sajgó fejjel a padlóra zuhantam. Lábaim elgyengültek, még látásom elhomályosodott. Néhány másodperc alatt összekaptam magam, majd feltápászkodtam a földről. Parányi sóhajtás hagyta el ajkaim. Niallhez megyek, nem tehetek mást. Most képtelen vagyok elviselni a magányt, viszont legkevésbé sem szeretnék összefutni anyával, Liamet és Carriet pedig annál inkább mellőzném. Lábamra húztam a fekete topánkát, majd percek alatt a szomszédba értem. Lenyomtam a csengőt, s kezeimet zsebre csúsztatva várakoztam. Másodpercekkel később Niall anyukája nyitott ajtót. A szőke nő bájosan rám mosolyodott.

-         Oh, Alison. – hebegte.

-         Szép estét Mrs. Gallagher. Niall-t keresném. Um… ő esetleg nincs itthon? – motyogtam, bájvigyorral tejfehér arcomon.

-         Ali, sajnálom. Még a klubban van. – vonta oldalra vörösre mázolt ajkait – Gyere be, drágám. Sosem bocsájtanám meg magamnak ha most elengednélek. Ilyen… későn. – hajtotta le tekintetét.

Kitárta az ajtót, majd jobb karjával beljebb invitált, s a bájos ebédlőbe vezetett.

-         Adj egy percet… - motyogta, közben dudorászva a konyhába lépett.

Összefont karral a széknek dőltem. A konyhából halvány fény csík szűrődött, még a házban sötétedni kezdett. A fiúnak nyoma sem volt. Tudom, hogy nem a legbiztonságosabb a klubban dolgozni, főkény esténként hazajárni. Tapasztaltam. Azon az éjszakán is dolgoztam. Miután elgázoltak eszembe sem jutott visszamenni. Niall, ellentétben velem nem állt le. Képtelen volt elriasztani őt a balesetem. Szemeim az ablakra szegeződtek. Az utcai lámpák halványló fényében jól látható volt, amint a szemközti ház előtt egy szürke furgon lassít, majd megáll. Hevesen levegőért kapkodva felkeltem a székről, s az ablakhoz bicegtem. Az autó ajtaja kivágódott és egy magas, középkorú férfi szállt ki belőle. A sötét alak a házam ajtajához lépett, majd tömzsi ujjával lenyomta a csengőt. Remegve bámultam az utcát, nem épp a legszerencsésebb idegállapotban. Összerezzentem, mikor vállamra egy langyos kéz nehezedett. A parányi sokk hatására gondolkodás nélkül megfordultam, s lekevertem egyet a mögöttem álló fiúnak. Kezem hatalmas csattanással égett Niall arcán. Az ártatlan szempár összezavarodottan meredt rám. Kissé oldalra biccentette fejét, majd szóra nyitotta ajkait, ám egy hang sem jutott ki rajta.

-         S-sajnálom… é-én azt hittem… - dadogtam levegőért kapkodva.

-         Semmi gond, Ali. Nem fájt… annyira. – derült fel elvörösödött arca.

Enyhe mosolyra húzta ajkait. Felvont szemöldökkel az ablakhoz lépett és érdeklődve pásztázta végig az utcarészt. Az idegen, ezüst autóra tévedt tekintete, még én az asztalon felvillanó mobil felé fordulta. A képernyőn messziről kivehető volt a név. Gemma Styles. A rezgő neszt észlelve a fiú is észbe kapott, majd a mobil után nyúlt.

-         Szia, Gem. – dörmögte.

-         …

-         Szóval Harry még mindig…

 A név említésénél felkaptam fejem. Most nem tévedhetek. Egészen biztosra kel mennem.

-         Igen… azt hiszem értem. S – szia. – emelte el fülétől a kagylót.

Szakadatlan magam elé meredtem. A szőke fiú – egyre vörösödő arcal –szemeim közé nézett.

-         Mi a helyzet, Ali? – kérdezte.

Nehézkesen szóra nyitottam kiszáradt ajkaim, s néhány szót próbáltam kipréselni magamból, egyenlőre sikertelenül, Mély levegőt szippantottam.

-         Gemma Styles? Ki ő? – hebegtem.

Igen… pontosan tudtam ki ő. Harry rengeteget mesélt róla – még a kórházban - . Igazán szerette a nővérét. Mikor a gyerekkori emlékekről mesélt nekem, egészen megfeledkezett a sanyarú tényekről. Különös. Pillantásommal a nehézkesen lélegző fiút pásztáztam. Az egyébként sem komoly arcvonásai ellazultak, s hirtelen nyikkanni sem tudott.

-         Ő… ő szak egy lány a klubból. – nyögdécselte.

-         És Harry? Ő a testvére, igaz? – motyogtam, egyre nehezedő mellkassal.

-         Honnan veszed, Alison?

-         É – én tudom. – motyogtam – Harry Styles. A fiú aki eltűnt. Itt… Londonban. Tudom mi van vele.

Éreztem, ahogy hevült arcomon egy hűs, tiszta könnycsepp gördült le. Niall lágyan mutató ujjával letörölte azt, ám mind hiába. Könnyezni kezdtem, mely lassan zokogássá alakult. Niall tétlen csillogó kék szemekkel figyelt rám. Magatehetetlen nézte, ahogy homályos okból kifolyólag enyhe érzelmi kitörés kerít hatalmába.

Valamelyest összeszedtem magam, majd kitöröltem néhány könnycseppet vörösre dörzsölt szememből, a megfelelő látás érdekében.

-         A legrémesebb az egészben, hogy én vagyok az egyetlen aki tudja… tudja, hogy meghalt. – nyögtem, artikulálatlanul.

-         Azt hiszem, van mesélni valód…

***

-         Ez egészen vagány, Ali. Hogy titkolhattad el? – kérdte, lágy mosollyal arcán.

-         Sz – szóval hiszel nekem, Niall? – derült fel némileg szomorkás arcom.

-         Mért, mit hittél?

-         Talán… azt hittem egy igazán kicsit meglepődsz majd. – suttogtam.

-         Mindig is tudtam, hogy van benned valami egészen különleges, Alison Taylor. – mondta.

-         Nos… talán akad egy aprócska bökkenő. H – Harry talán nincs beazonosítva. A kórházban nem tudják ki ő, így a családját sem tudták értesíteni. Ha viszont rendeződnének a dolgok, ő talán békére lelne. Akkor nem kellene a földön bolyongnia. – hadartam kisebb – nagyobb szünetekkel.

Niallre sem mertem nézni, mindvégig félvén a reakciótól. Visszafolytott lélegzettel a plafont fixíroztam. A fiú parányit oldalra biccentette a fejét, majd bólintott.

-         Ezzel arra célzol, neked kellene megtenni azt a bizonyos lépést? Úgy értem… neked kell lecsekkolnod a tetemét? Rátapintottam a lényegre, igaz?

-         Igaz. – suttogtam.

Igen. Egyszerűen ismer. Ismeri minden tettem, mozdulatom. Tudja mit akarok tenni. Ezeket a következtetéseket könnyedén levonja, mivel 11 év állt rendelkezésére gyakorolni az elméletet. Általában ő az aki próbálkozik a problémáim megoldásával. Most segítenie kell. Mindenképp. Újra bólintott, majd halk recsegés kiséretében felkelt az asztaltól, ujján megpörgette a Range Rover kulcsát. Unottan háta mögé pillantott, ezzel jelezve, igenis benne van a dologban. Halk nesszel kisérve bezártam az ajtót, majd Niall mellé helyezkedtem. Némi erőfeszítéssel bevágtam az ajtót, még manóm a gázra taposott. Halk kipufogó zajjal keltettük fel a szomszédos házak lakóinak figyelmét. A kíváncsi személyiségeket magunk mögött hagyva szeltük át az utcát, s a kórház felé vezető úton hasítottunk. A fiú leparkolt a hatalmas intézmény előtt. A nyitó pöcökre nehezedtem, lüktető érzéssel a gyomromban. Valamelyest most minden lépés egyre fájdalmasabbnak, nehezebbnek tűnt. Igazán most tudatosult bennem, hogy mekkora ostobaságot művelek. Részemről meggondolatlanság volt, hogy azt hittem készen állok erre. Ólmos léptekkel elhaladtam a vényszóró előtt, majd a hatalmas üvegajtók felé bicegtem. Ujjaimat a kilincsre tapasztottam, s még a szokásosnál is fájóbban léptem a klinika aulájába. A kihalt folyosókon mindössze 5 – 6 nővér, ápoló cikázott. Nyakamon a mögöttem álló fiú langyos leheletét éreztem, magas copfba kötött szőke tincsei jóvoltából. Lassú léptekkel a recepcióhoz sétáltam, ahol egy háttal álló alacsony nővér tevékenykedett. Niall aprót köhintett, mire a lány megfordult. Kezem azonnal ökölbe szorult az ismerős arc láttán. Az arc melyet soha többé nem akartam látni.

Goodbye Lullybye

Goodbye Lullybye

Nagyon... tényleg nagyon sajnálom, hogy még mindig nem jelentkezem új résszel. Igazán
nehéz egyszerre két blogot írni és most egyébként sem volt semmi idő gépelni.
Sajnálom... nem tudom mikor hozok új részt, viszont ha gondoljátok beleolvashattok a
másik történetbe. Ott talán gyakrabban lesz rész.

Halk mocorgásra kaptam fel a fejem. A sötétség mindent elborított, így csak egy beazonosíthatatlan alak körvonalai rajzolódtak ki előttem. A gyors ébredéshez képest egészen magamhoz tértem. A fiú a kanapéhoz gugolt, fejét pedig párnámra hajtotta. Ajkaimon éreztem langyos leheletét, még hideg keze arcomra vándorolt.

-         Harry? – suttogtam.

-         I- igen én… - dadogta.

Arcát olyan közel nyomta hozzám, hogy vonásai egészen felismerhetővé váltak. A rémült szempár ijedten meredt az arcomra.

-         Brooke figyelj… kérlek most nagyon figyelj. Szeretlek, érted? Szeretlek és mindig is szeretni foglak. – fogta közre arcom.

Mélyen a szemeibe nézett, mire aprót bólintottam. 

Pretty Little Liars

3. (detail) Royals

Hola.! Sajnos most csak egy félnek sem nevezhető résszel érkeztem.. remélem ezzel is képes leszek elnyerni

a tetszésetek. Nem jutott rá túl sok időm. :I Köszönöm a kommenteket :) mondhatnám

a szokásos szöveget.. "felíratkozni.. stb" . De most nem megy az írás.

Nem tudom kifejezni amit most érzek.. felér egy erősebb gyomron ütéssel.

Gondolom ti is éreztétek már.. Jó olvasást..

Royals

- Harry... n-nem fog menni. - nyögtem.

 - Megértem. - kúszott mellém, így egészen közelről szegeződött rám a csillogó szempár.

 - Találunk megoldást..találnunk kell megoldást. - nyöszörögtem.

 - Bízom benned.

Peharapta alsóajkát, s az arcom fürkészte. Éreztem magamon forró leheletét, bár tudtam, hogy képtelenség. Egy teljes percre átadtam magam a pillanatnak. Az övé voltam. Kábának éreztem magam. Zsibbadt kezem kimozdítottam tartóoszlopi mivoltából, hogy finoman hófehér arcára helyezhessem. Néhány másodperc alatt valami egészen megmagyarázhatatlan történt. Kezeim nyomán felszívódtak a gázolás okozta parányi sebek és egyéb zúzódások. Most először igazán éreztem őt, akárcsak egy hús - vér fiút. 

 - Styles, azt hiszem...

 - Érzel, igaz? - csillantak fel egyszerre zöld íriszei.

 - I - igen. - suttogtam.

Lágyan lehunyta szemét, és felém közelített. Kissé vonakodva engedtem a csábításnak. Telt ajkait lágyan rám tapasztotta. Gyomrom bizsregni kezdett, mintha ezer pillangó akarna kitörni legbelülről. Kezzemmel kócos, göndör fürtjei közé túrtam, még a másik egyre piruló arcán cikázott. Nem akartam... nem akartam, hogy véget érjen ez a pillanat. Képtelen voltam elengedni. Karjai erősen körülölelték a testem. Nem engedett a szorításból, még inkább magához húzott. Élvezte, hogy ténylegesen megérinthet és érezhet. Mondhatni felfoghatatlan...

 - Stop, Styles. - mosolyodtam csókunkba.

Lágyan mellére döntöttem homlokom. Éreztem, ahogyan hevesen kapkodja a levegőt. Halványan elmosolyodott, majd lágy puszit lehelt homlokomra.

 - M - mért hívsz Styles - nak? 

 - Fogalmam sincs.. um, ha gondolod.. 

 - Nem. Ne hagyd abba. Szexi. - kúszott széles mosoly tejfehér arcára.

2. Titanium

(MINDEN RÉSZ EGY DALRÓL FOGJA KAPNI A NEVÉT. IGYEKEZZETEK MEGHALLGATNI©)

Perrie Edwards - Tiatanium

 Meg is lnnék a második résszel :) örülök és köszönöm, hogy elfogadtátok és tetszik,

amit csinálok. Eszméletlenek vagytok.!© Talán hülyének néztek, mert ennyire odavagyok 3 komitól,

mikor más blogoknál jóval több van, de én ezt is képtelen vagyok meghálálni.. köszönöm. ©

Sokat jelent.. tényleg. Hálás lennék néhány tartalmasabb kommentért is :) Ha még nem tetted meg, jobbra találod a felíratkozó modult.. hajrá. ;) Chatbe is írhattok, de még egy pipa is elég ..

U.I.: Ha igazán boldoggá akarsz tenni, egy számomra fontos embert KATT ..

nagyon kedves lány, nem harap..és komikat is szívesen fogad.©

Lendületesen csaptam be a kezemben tartott könyvet, majd utolsó ként a fekete bőröndbe süllyesztettem. A kék szempár hívogatón meredt rám, egészen az ajtóból. Niall nyelt egyet, s a bőröndöm után nyúlt. Karján duzzadó erekkel kicipelte a folyosóra, még tekintetem körbecikázott az apró, rideg, mégis emlékezetes szobában... a szobában ahol az életemért küzdöttem. A szőkeség parányi köhintés kiséretében az órájára bökött, ezzel jelezve, hogy hamarosan indulnom kell. Földre szegett fejjel követtem a fiút.

***

Az út többnyire szótlanul telt. A rádió halkan dünnyögött a háttérben, még a hátsó ülések környékén egy zavaróan hangos méh lézengett. Tipikus nyomott hangulat... Örült , de... mégsem. Néhány erőltetett vigyor ' tört felszínre ' , semmi több..

A megszámlálhatatlan évek száma, mióta a legjobb barátom, oly módon hozzáköt, hogy az már " fáj " . Az egyetlen, aki igazán megért, most hallgat. Mintha nem érdekelné az állapotom. Sokkal inkább a fájdalom játszik közre, mivel valószínű, el sem hiszi, hogy még vagyok számára. Gondolat menetem finom hangja szakította meg.

 - Um ... Liz, fogalmad sincs, milyen jó érzés látni, hogy nem lógnak ki csövek a testedből. – mondta.

 - Jobb érezni, hogy ’nem Lógnak ki csövek a testemből’. Szabad vagyok, Niall. Egészen felfoghatatlan. - motyogtam.

A fiú komolytalan ábrázata az útra szegeződött. Némi öröm bontakozott ki az arcán. Ahogy felhajtott a ház kocsibejárójára, széles mosoly csillant fel.

- Carrie... Újra Liammel van. -mondta.

- C-carrie? - vetettem rá meglehetősen értelmetlen pillantást.

Parányit bólintott, s újra felnevetett.

- Szóval, mostanság elég sok időt töltött vele. Khm.. rengetek időt. Carr a nővérem. Az apámmal élt Írországban. Viszont megromlott az apa - lánya kapcsolat... ezért jött Londonba , még kómában voltál. Fogalmad sincs, mennyi mindenről maradtál le, Ali. - közölte, fejét oldalra billentve.

 - Szóval... ?

 - Liammel kavar. – köhintett.

Másod percekig meredtem meredtem a tényt közlő fiúra. Liamet ismerve, eléggé komoly lehet a kapcsolat..

 - Um..  szóval kösz a fuvart, manó. Holnap látlak.- borzoltam kusza szőke tincsei közé, majd sietve kiszálltam az autóból.

Belépve az ajtón a tűzjelző halk csipogására lettem figyelmes. Mondanom sem kell, anya újra a konyhában kontárkodott. Szemeimet forgatva, a szűk folyosón keresztül a konyhába siettem. A kis helyiségben erős füst szag terjengett. A szürkés köd erősen marta a szemem és a torkom. Anya kétségbeesetten próbálta megmenteni - azt hiszem - a szénné égett palacsintacafatot.

 - A francba!

    

Az étel végleg a tűz mardalékává vált. Ingerülten földhöz csapta az almazöld konyharuhát, ekkor szegeződött tekintete az ajtóra. Még szerencse, hogy fél vállal az ajtó félfát támasztottam, mikor anya szabályosan a nyakamba ugrott.

- M-mikor jöttél? – dadogta.

-         Azt hiszem… khm először egy kis segítségre szorulsz..

***

A tál frissen sült palacsintával egyensúlyoztam  ki az asztalhoz. Szemben anya ült, egy bögre forró teát szorongatva. A kezem égető tányért az asztal közepére csúsztattam.

- Beszélnünk kell, Ali. – felvonta tekintetét, majd aprót kortyolt a fekete teából.

- Mondd. – vontam oldalra ajkam.

- A baleset… um… Tehát a férfi…  A nyomozónak fogalma sincs hol lehet. Veszélyben vagy, kincsem… Én tudom.. tudom, hogy kitől kell megvédenem. – nyögdécselte.

- Hogyan?

- … azt mondtam, az apád elhunyt. Ez nem volt igaz. Elhagyott minket, mikor még Liam is egészen kicsi volt. Úgy érezte a családdal csapdába került, így elment. Egyszerűen kisétált az életünkből. Nem tudta, hogy várandós vagyok veled… nem is tudott a létezésedről, egészen mostanáig. -  mondta.

Megállt egy levegővételnyi szünetre. Az agyam másodpercek töredéke alatt kattogni kezdett. Az apám meg akar ölni? Az apám börtöntöltelék? Az apám pusztán haragszik rám a létezésem miatt? Az apám meg akar leckéztetni? Az utóbbi kérdések közül vajon melyikre kerül sor? Megelőzve őt, rögtön szóhoz kaptam.

- Talán ... félnem kellene?

- Alison, az apád őrült. Talán van rá okod. – hümmögve megszakította a szemkontatktust, majd felállt az asztaltól, s szó nélkül továbbállt, még szabályosan tátott szájjal tekintettem utána.

 Levegőért kapkodva túrtam szőke fürtjeim közé. Az érzés mely átjárt, egészen leírhatatlan volt. Féltem, haragudtam, tanácstalan voltam és kissé fulladoztam is.  Felszínre törni vágyó sírógörcs játszadozott velem. Egyedül akarok lenni… Egyes egyedül… A lépcsőn felbaktatva rég nem látott ’ kis búvóhelyem ’ felé vettem az irányt. A hely, ahol általában nyugalomra lelek. Méretes párnáim közé zuhanva néhány könnycsepp csordult le pirult arcomon. Kétségbe estem. Az anyám szemrebbenés nélkül közölte az utóbbiakat. Igyekszem bízni.. de egyszerűen nem megy. Valamivel le kell foglalnom magam, hiszen nem élhetek félelemben. Egy jéghideg érintés suhant végig remegő hátamon. Talán nem igazán nevezhető érintésnek érintésnek sem... sokkal inkább hűvös szellő. Párnáim közül kiemelve fejem, egy halványló, zöld szempárral találtam szemben magam.

 - H- hogy jutottál be?

Azonnal kínos érzés fogott el. Kötve hiszem, hogy kérdezhettem volna ennél nagyobb ostobaságot egy szellemtől. Gödröcskéi tökéletesen kirajzolódtak, mikor finoman elmosolyodott.

 - Segítened kell.

 - Mit kell tennem? Styles, a szüleid tudják, hogy... szóval, hogy mi történt? - nyögtem. 

 - Biztos vagyok benne.. hogy nem. Holmes Chapelben élek.

 - Mégis, hogyan keveredtél ide?

 - Nos, a nővérem elég sokat bulizik és piál mostanában. Ideutazott a barátaihoz egy ’After Partyra’ . Féltem, hogy újra művel valami ostobaságot, ezért ide kellett jönnöm. - nagyot nyelt, majd folytatta - A szórakozó helyen azt mondták, már lelépett, így az utcákon kerestem. Meg kellett védenem. Ekkor láttam, hogy valaki  egészen másnak van rám szüksége. Te voltál az, Ali..

 - A nővéred, Um, jól van? - emeltem rá gondterhelt tekintetem.

 - Igen. Épségben hazaért…Viszont nálam nem volt személyes írat. Talán még most sem azonosítottak. - köhintett.

 - Ezzel arra célzol, hívjam fel az anyukád és kérjem. hogy azonosítsa az elgázolt fia holttestét? - kérdtem.

- Rátapintottál a lényegre, Al…

l. First Chapter

Hola.! Hol is kezdjem.. bár kissé megkésve de meg is érkeztem az első résszel.

Nem lett valami terjedelmes, de remélem tetszeni fog.©

A rész erősen furcsára sikeredett. Először is négyszer kezdtem teljesen előröl.. ennek tudható be

a késés. Sajnálom.. Szóval szerettem volna,hogy belelássatok a lány gondolataiba. Nem túl eseménydús rész..

Néhányótok talán egész mást várt. Akinek csalódást okoztam,sajnálom. Egészen újat próbáltam alkotni, bár nem biztos, hogy sikerült. :I Ha jobb oldalra vettek egy pillantást, látjátok ,hogy kikerült a chat. Azok számára "lusták" megjegyzést írni, .. :) Egyébként nem is tudjátok milyen jól esett a sok komi.

Még sosem volt ennyi olvasóm. Tudom nem nagy szám, de nekem mégis sokat jelentetek.

Kérlek segítsetek fejlődni a véleményetekkel,kommentekkel.

Tudatában sem vagy, hogy azzal a néhány szóval ennyire boldoggá teszel.

©Köszönöm.!©

U.i.:Ki került a "feliratkozó modul", szóval lehet felíratkozni ;)

©Jó olvasást.!©

Az erős gyógyszer szag, mely felém áramlott egészen észhez térített. Sokat pislogva nyitottam ki a szemem, bár nehéz volt megküzdeni a hirtelen elém táruló fehérséggel. Homályos tekintettel körül néztem a szobában. A hely leginkább egy rideg kórteremhez hasonlított. A jobboldali asztalon egy pohár hevert. A víz láttán mérhetetlen szomjúság tört rám. Mohón igyekeztem érte nyúlni, ekkor jöttem rá, hogy zsibbadt karom képtelen vagyok megmozdítani. Testem magatehetetlen hevert a fehérre mázolt vaságyon. Kissé összerezzentem az ágyam mellett álló fiú láttán. Enyhe mosolyra húzódtak telt rózsaszín ajkai,mikor pillantásunk egyé vált. Barátságos tekintete végig futott testemen,még arca karakteres vonásai kezdtek kirajzolódni előttem.

- Jól vagy? - mosolyodott el.

- K ... Ki vagy? - dadogtam.

- Um, nem ismersz meg? - felnevetett...

Az emlékképek pillanatok alatt kitisztultak. Ő a fiú.. a fiú aki nyilvánvalóan megmentette az életem. De az arca egészen más volt ... nem volt kétségbeesett és határozatlan, mint azon az éjszakán.

- A .. azt hiszem tudom. - nagyot nyeltem,s a fehér plafonra szegeztem tekintetem.

- Mi a neved? - mértem végig a fiút.

- Harry .. Harry Styles. - szólalt meg egészen mély hangon, minek következtében kirázott a hideg.

Harry felsóhajtott, majd leült az ágy szélére, így egészen közelről szemügyre vehettem. Izmos felsőtestére tapadó fehér póló alól néhány tetoválás bukott ki. Lélegzet visszafojtó látványt nyújtott. Göndör fürtjei arcába omlottak, még alattuk egy széles mosoly virított. A fény megtört bőrén .. Érdekes,mintha visszaverné a napfényt. Percekig ültünk némán, tartva a szemkontaktust. Igéző szeme egészen hatalmába kerített. Bár tele voltam kérdésekkel, ő puszta tekintetével belémfolytotta. Az egységes csöndet, a szomszéd szobából szűrődő sípolás szakította meg. A vékony hang, áthatolt az egyszerű gipszkarton falon, tudtunkra adva, hogy a szomszéd szobában ismételten egy törékeny életnek szakadt vége. Halkan felsóhajtottam, majd tekintetem a fiún kezdett cikázni. Harry mosolygós arca hirtelen elkomorodott. A fiú bőre csillámlani kezdett, homlokán pedig parány izzadságcseppek jelentek meg.  Mélyen felsóhajtott, s már-már könnyeivel küszködve szóra nyitotta ajkait.

-S-sajnálom, Alison. Mennem kell ... - nyögte.

Még sosem tapasztaltam hasonlót. Styles egyszerűen halványlani kezdett, így szabályosan képes voltam átlátni a testén. Valami egészen megmagyarázhatatlan történt vele. A fakó fény elárasztotta a szobát. A könnyes zöldesen csillogó szempár utoljára rám tévedt, majd a fiú eltűnt, felszívódott a szemem láttára. A fény lassan elenyészett. Előttem zajlott az utóbbi néhány másodperc, mégsem tudtam meggyőzni magam a felől, hogy valóban ébren vagyok. 

Testem zsibbadása alább hagyott, nyújtózva a jelző gomb felé nyúltam. Azonban az első, aki belépett a szobába nem volt nővér, sem orvos. Liam könnyezve sietett felém, majd fölém hajolt, maga mögött hagyva anyát és az orvosokat.

-  Visszatértél.. tudtam, hogy nem halhatsz meg. Megcsináltad,hugi.- mondta.

Erős karjait körém fonva, éreztem a vállamon lepergő könnycseppeket. Liam válla fölött áttekintve anya elérzékenyült arcát pillantottam meg. Igazán megszólalni sem tudtam, mivel kisebb fajta sokk ként éltem meg az imént történteket.

-Mr. Taylor, kérem … meg kell vizsgálnom. – parancsolta hátrébb Liamet a fehér

köpenyes férfi.

Lassan engedett a szorításból, majd anya mellé hátrált.

Hosszas vizsgálgatás után hümmögve állt tovább, Dr. Avary. Pontosan.. az orvos nevére is fényderült, a mellén fityegő laminált névtábla jóvoltából.

-         Minden rendben. Ha szedi a gyógyszereket nem lesz maradandó károsodás. A fiatalhölgynek hatalmas szerencséje volt. Nem is tudja mekkora . Felébredni a kómából nem kisdolog. Ő egy igazi harcos.  - ecsetelte anyáéknak, majd felém fordult. –A fiú sajnos már nem járt ekkora szerencsével…

Két héttel később

Alison Taylor Naplójából

„Bolond vagyok. Egyértelműen és maghazudtolhatatlanul retardált. Fizikai képtelenség ... Nap mint nap a szemem előtt látom az élettelen fiút. Halott. Meghalt. Nincs életben! A képzeletem játszadozik velem. Talán az agyam károsodott.. Ez képtelenség! Nem,nem láthatok szellemet. Harold Edward Styles meghalt,innen nincs vissza út. Ami leginkább megrémít, hogy nem ő az egyetlen. Rengetegen vannak... Némelyiktől rémálmok gyötörnek. A kórház még kiskoromban sem tűnt ennyire rémisztőnek. Kétségtelenül megbolondultam. A sokk ezt váltja ki belőlem. Akármit teszek,győzködöm magam,mégis az ellenkezője nyilvánul meg. Nem tehetek semmit. Az orvos szerint az agyam 100%-a ép. Legapróbb jelek sem mutatják, hogy bármi probléma is lenne velem. Az utóbbi két hétben csakis kivizsgálásokra jártam. A klinikán rengetegen vesztették életüket. El sem tudtam képzelni, még nem tárult a szemem elé. A folyosón lézengő ápolók és orvosok száma nagyban eltörpül a lelkek mellett. A szellemek olyan formát öltenek, amilyen az adott test volt a halál pillanatában. Így történhet meg, hogy nyílt mellkasú emberek járkálnak a klinika folyosóin, akik valószínű, hogy a műtőasztalon haltak meg. Harry keréknyomos pulcsiban és farmerben van, így csak arra tudok következtetni, hogy rögtön meghalt, még a kezem szorította. A szívem nyomban összeszorul, mikor megjelenik a szobában. Beszél hozzam, bár próbálom figyelmen kívül hagyni. De mindig elenyhülök. Bolond. Totálisan elmeháborodott vagyok. Harryre nincsenek szavak.. egyszerűen maga a báj. A hosszú éjszakai beszélgetéseket sosem felejtem el. Ma mégis itt hagyom a klinikát.. hazamegyek, viszont Styleson minden képp segítenem kell."

- Alison. I-itt az ideje, hogy szép lassan elindulj a kijárat felé. - bíztatott tovább Niall.

- Csak egy perc.. - intettem felé, majd belefirkantottam az utolsó mondatot a naplóba . 

                                                                        

Prologue

A hűvös szellő belekapott a hajamba. Nem tudtam merre tovább. Az éjszaka lassan mindent a hatalmába kerített. Haza kellett jutnom... itt nem volt biztonságos. A lámpák halványan pislákolva világították meg az utcát. Éreztem,hogy követ. A zörejek egyre erősödtek. Képtelen voltam ellenállni. Szembenéztem a közeledő autóval,még a férfi felnevetett,majd a gázra taposott. Gondoltam életem utolsó emléke lesz. Hirtelen egy erős kéz érintette meg jobb karon. A fiú megpróbált elrántani a kocsi elől,de már túl késő volt. Mind ketten az autó alatt végeztük.